Szerkesztő:Tcs52

A Programozás Wiki wikiből

"Lustaság: fél egészség!" mondta időnként a BME Folyamatszabályozási Tanszék Számítóközpontjának tanársegédje nekünk ifjú, zöldfülű hallgatóknak, s hallatlan lelkesedéssel igyekezett velünk megszerettetni ezt az új őrületet. De már rég elkésett vele, hiszen mindazok akik naphosszat körülötte maradtunk, képtelenek voltunk elszabadulni a lyukszalag lyukasztó írógépek és a gépterem közeléből, s remegve vártuk, hogy az operátorek mi programjainkat is beovassák, fordítsák futtassák, vagy akár azt, hogy mi kezelhessük a többszekrényes monstrumnak látszó masinákat.

Akkor még csak lyukszalagok - máshol lyukkártyák - voltak a beviteli eszközök, és eredményül vagy a konzol írógép pár soros hibaüzenetét kaptuk egy papírfecnin, vagy a sornyomtató döntötte ki olyan sebességgel a lapokat, hogy még a mai leggyorsabb lézernyomtató is megcsodálná azt. Ha ügyesek voltunk, akkor persze akár lyukszalagra is kinyomhattuk az eredményeket, hogy bármikor viszaolvasható formában megőrizhessük a kis tekercseket a dobozkáinkban. S bár volt dobmemória is (szintén szekrénnyi), nemigen használtuk, hiszen ennyien nemigen tudtunk volna osztozni az akkor még relatívan nagynak tűnő, ám összességében szűkös férőhelyen.

"Lustaság: fél egészség!" Ezzel arra akart nehezen feledhető tanítónk utalni, hogy a programozó nemigen bírja az unalmas munkát, és ha ilyesmit kellene tennie, akkor inkább programot ír rá. Rengeteg hasznos vagy haszontalan kis programot írtunk a magunk, vagy mások örömére, s közben lelkendezve tárgyaltunk ki egy-egy újabb, napvilágra kerülő algoritmust, vagy számítási módszert.

A néhány nagygép (ODRA 1204, ODRA 1013) közös volt, és álmodni sem mertünk arról, hogy valaha otthon, saját számítógépünk előtt fogunk ülni. Pedig akkor már kezdtek előjönni asztali méretű, okos kis programozható kalkulátorok, melyeket először csak a BNV-n szemléhettünk vágyakozva, majd nagy örömünkre a Számítóközpont is bekapcsolódott egy magyar fejlesztésbe (EMG 666). Egyetemistaként még egy ilyen is elérhetetlen álomnak tünt, és nem volt más választásunk az egyetem után, mint olyan helyen elhelyezkedni, ahol van valamilyen számítógépféleség.

A mikroprocesszoros idők következtek. S mikor már a munkahelyemen is sikerült összetákolnnunk nagyobb cégeknek eladható mikrogépeket, berobbant a ZX80, aztán a Commodore korszak. Nehezen hittük el, hogy csak kiutazunk a valutakeretünkkel Bécsbe, és máris szert tehettünk valamire, ami számítógép volt, otthon volt, és programozni tudtuk (bár mások inkább csak játszottak vele). Évek múltak el ugyan, de visszatekintve hamar eljöttek a PC-k (XT, AT, 386, 486, Pentium, ...). S már csak kapkodtuk a fejünket, miközben sokminden megváltozott.

A PC-k elárasztották a világot, s sokan megérezvén a számítástechnika mögötti gazdasági mozgásokat, úgy gondolták, hogy csak programozni kell gyorsan megtanulniuk, és hamarosan milliomosok lesznek. Keserű mosollyal figyeltük őket. Azzal a mosollyal, ami pl. egy matematikus arcán villanna fel, amikor egy nyolcadikos öntelten magyarázza neki: "Mi már matekból rég megtanultuk az összeadást, kivonást, szorzást, osztást, és most már tudok hatványozni is, úgyhogy már én is majdnem matematikus vagyok!". S mi feleslegesen pirongatjuk, hogy hiába tud két hetes Delphi imeretekkel összekattintani egy alkalmazást, attól még nem válik programozóvá. Ő legyintve továbbrohan. Mit szólna, ha bevallanánk neki, hogy ennyi évtized után is, mi továbbra sem vagyunk biztosak benne, hogy programozók vagyunk-e egyáltalán?

Vannak akiket nem lehet lebeszélni arról, hogy programozzanak, noha az algoritmikus érzékük a nulla felé közelít, de önnön gőgjükbe temetkezve, szinte vakon követelőznek minden apró megoldás kicsikarásáért. És vannak akiken látszik a tehetség, csak nem tudnak kiigazodni ebben a bábeli zűrzavarban, s nem látják a cél felé vezető utat. Azt az utat amit mi évtizedek alatt jártunk be, együtt haladva a számítástechnika fejlődésével, s így nekünk minden érthető volt, minden logikusan egymásra épült.

Remélem ez a Wiki ez utóbbiakon majd sokat segít.